•1. fejezet•

Ma reggel különös módon arra ébredtem, hogy cseng a telefonom. Pedig soha nem szoktam az ébresztőre kelni. Hmm. Különös... Hány óra lehet? Minden esetre túl korán van még a felkeléshez... És újra megszólalt a Metallica-szám... Mi lehet ezzel a telefonnal? Vagyis... Várjunk csak... Ez a csengőhangom is... Rejtett szám... Szórakozzál mással, hülyegyerek! Mikor már negyedjére, vagy ötödjére hívtak rejtett számról, feltehetőleg ugyanaz a valaki, végül úgy döntöttem, hogy felveszem a telefont.
- Igen? - szóltam bele.
- Szia Lolácska! - szólt bele egy elváltoztatott férfihang a telefonba.
- Helló. Ki vagy? - soha, senki nem hív Lolácskának. Utálom, ha így szólítanak.
- Ó, az rejtély.
- És mit akarsz?
- Gyere el ma este pontban 6.35-re a Solo bárba. A pulthoz ülj le és igyál egy Jäger-t. Kérj hozzá jeget is. Innen fogom tudni, hogy te vagy az.
- Na és te? Téged honnan ismerlek majd fel? - különben ha ismerne, nem kérte volna, hogy Jäger-t rendeljek, mert tudná, hogy azt nem szeretem...
- Meg fogod tudni, hogy ki vagyok, ha eljön az ideje. Addig nem mutatkozom előtted, de keresni foglak telefonon. 
Szuper. Egy ismeretlen, aki tudja, hogy ki vagyok, én viszont még nem tudom, hogy ő ki... MÉG nem...
Ha már úgysincs semmi különösebb dolgom, akár le is ülhetnék gitározni... Rég vettem a kezembe az én drágaságomat. Mondjuk nem sok időm van, mert indulnom kell a parkba, mert Szesz már vár, de addig egy All of me és egy Egyszerű dal simán belefér... Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy még nem felejtettem el az akkordokat és a dalok meglepően szépen csengtek... Márkra gondoltam. Mi lehet vele? Keressem meg én Facebook-on, vagy várjam meg, amíg ő keres majd meg? Szeretném megismerni... Khm, mi tagadás, elég jól néz ki... Meg aztán kedvesnek is tűnik... De mi van, ha ő nem akar megismerni?
"...Egy szomorú dallam hangjai halkan/ Kísértenek éjszakákon át./ Velem vannak és együtt/ Dúdolgatjuk a halál dalát..."... Imádom ezt a számot. Tankcsapda, the best!! 
Gyorsan elpakoltam a gitáromat, felvettem egy rövid farmert, meg egy fekete Tankcsapdás pólót, előkerestem a fekete Converse-em, meg a napszemcsim és kiléptem a gyönyörű júliusi napfénybe. A park felé menet zenét hallgattam és hagytam, hogy magával ragadjon a nyár-feelingem. Néhányan furcsállják, hogy engem, vagyis inkább a hangulatomat ennyire befolyásolja az idő, vagy az, hogy milyen évszak van éppen... Na de ki ne szeretné a nyarat? 
- Hali! - pattant le Szesz a gördeszkájáról. Igen, ő az az igazán belevaló csaj, imádja a deszkázást és persze, amíg csak teheti, kinn ül a városi park gördeszkapályáján. 
- Szia! - köszöntem vissza - Jaj, kell meséljek valamit - vágtam bele.
- Mondd! - igen, ő nem szereti a kertelést.
- Egy rejtett szám hívogatott egész reggel, aztán azt mondta, hogy legyek a Solo bárban este 6.35-kor... 
- Jól érzed te magad?! Felvetted a telódat egy rejtett számnak és megbeszéltél vele egy találkozót?! Jól tetted, én is így csináltam volna. - mondta, mire felnevettem. Tudtam, hogy hülyeséget csináltam, de nem érdekelt. Pont úgy, ahogy Szesz is beletörődött már a hülyeségeimbe. 
- Heyy, Lola! Jégkása?
- Jöheet!! 
És elindultunk jégkását venni. De ekkor megcsörrent a telefon a zsebemben...


Sziasztok! Remélem tetszett a rész. :) Igyekszem az újabbal, de addig is komizzatok és/vagy iratkozzatok fel. ;)
Xx, Kincső. :* 

Prológus

Sziasztok! Megérkezett a prológus, mint azt láthatjátok. Szeretnék jó olvasást kívánni hozzá, várom a véleményeiteket (akár dicséret, akár építő kritika), és ha tetszik a történet, vagy látsz benne fantáziát, iratkozz fel! Nem is húzom tovább az időt, kezdődhet a történet! :)

Őszintén szólva kissé rettegtem ettől a naptól, bár nem volt rá különösebb okom. Na jó, talán mégis akadt... Olyan lehetőség áll ma elém, amit nagyon nagy kár lenne elszalasztani... Egyszóval ma lesz a felvételi napja. Régóta álmodozom arról, hogy egy napon esetleg híres táncos válhat belőlem és ma ez az álmom valóra válhat. A Dance! az ország legjobb tánc szakos fősulija. Évente több száz tanuló jelentkezik a válogatásra, amit John Drum, egy híres brit táncos jelenlétében rendeznek meg, mondanom sem kell, hogy ő a zsűri elnöke. A zsűri további tagjai pedig ugyancsak híres táncosok az ország különböző pontjairól. 

Már lassan tíz éve, hogy táncolok, azaz csak kilenc, mivel öt éves koromban írattak be a szüleim egy délutáni tánckörre. Azóta,mondhatni, szenvedélyem a tánc. Most már talán érthető, miért is izgulok ennyire. 

                                       

                                             ***

Megszólalt a zene és az egész világ szűnni látszott körülöttem. A rumba egyébként is a kedvenceim közé tartozik, úgyhogy szívvel-lélekkel tettem meg az első lépéseket. 
"I'm better / So much better now / I see the light, touch the light, / We're together now. / I'm better
So much better now, / Look to the skies, give me life / We're together now" - énekeltem magamban a dal szövegét és éreztem, ahogyan minden porcikámat átjárja a zene és a tánc különös, harmonikus kombinációja. És minden egyes mozdulatát éreztem a koreográfiának. A végére érve eltűnt a különös harmónia és magam maradtam a színpadon. 
- Köszönöm. - suttogtam a zsűri felé, miután meghajoltam és aztán lesétáltam a színpadról. 

                                        ***

- A következő tánc pedig a cha-cha lesz, de egy kis meglepetést is csempésztünk az idei válogatóba, úgyhogy kettesével foglak benneteket a színpadra szólítani és akivel párba kerültél, az lesz a párod a cha-cha táncolásakor. - konferálta fel a következő táncot a bemondó. Ajjaj. Elég baj az... És ha egy botlábúval kerülök párba? (már bocsi)...
Sorban hangzottak el a jelentkezők nevei, míg végül a saját nevemre lettem figyelmes. Csakhogy nem hallottam a párom nevét... Felsétáltam a színpadra, ahol csak egyetlen fiú állt pár nélkül... Awwhh!!! Ennyit tudok mondani. A srác féloldalas Colgate-mosolyra húzta a száját. Te jó ég!! 
- Szia. - suttogtam elképedve. - Lola.
- Helló. Márk. - á, szóval így hívják... 
Miután mindenki "megkapta" a párját, lemehettünk a színpadról és kaptunk tíz percet felkészülni a műsorunkra. Márkkal egy egyszerű, mégis mutatós koreográfiát beszéltünk meg egy kis improvizációval megspékelve. Közben beszélgettünk erről-arról és nagyon jól elvoltunk. 

                                        ***

- Breier Márk és Scheer Lola következik! - mondta a bemondónő és Márk bátorítón rámmosolygott. 
- Mi jövünk. - súgta félhangosan.
- Igen. És megcsináljuk! - mondtam és felléptünk a színpad lépcsőjére.
"Let 's get loud..."-szólalt meg a zene és táncolni kezdtünk. Eszméletlen jól táncol, szinte repültem, amikor megforgatott. 
- Most még egy New York, és egy Coucharacha és aztán jön a vége. - mondta alig hallhatóan.
Csodálatos befejezés volt. A végső pozícióban maradtunk még pár pillanatig, majd meghajoltunk. 

Kipirulva jöttünk le a színpadról és anyáék odafurakodtak, hogy gratulálhassanak. Márk szülei is ott voltak, aztán egy adott pillanatban már nem láttam őket sehol. Időm sem volt megkeresni, mert a szüleim étterembe vittek, megünnepelni... nos, nem tudom, mit, hisz még nem jutottam be... De azért reménykedem...